...a mentálhigénében. Zárt (meghívásos) rendszer!

 

D r .   T e l k e s   J ó z s e f *

 

 

A kölcsönös segítségnyújtás

elve a mentálhigiénében

 

(Rövidített változat.)

 

(A teljes kinyomtatható változat)

 

 

Az ember mentális egészségének védelme legalább annyira fontos feladata az egészségügynek, mint a járványos megbetegedések kezelése, vagy a fizikai sérülések orvoslása. Ennek ellenére, a lelki betegségek megelőzésével foglalkozó mentálhigiéné fejlettsége messze elmarad az orvostudomány többi területétől. Nagy előrelépést jelentene a hazai egészségügyben az önsegítő csoportok támogatása, megalakulásuk ösztönzése, a családi válságok hatékonyabb kezelése valamint a krízishelyzetek gyors megoldása.

 

A mentálhigiéné szerepe az utóbbi évek társadalmi változásainak hatására mindinkább felértékelődik. Társadalmunk nagy lépésekkel fejlődik, amely eredményeként új, a korábbinál magasabb szintű, komplexebb nehézségekkel kell szembenéznie az egyes embernek, családoknak, más közösségeknek egyaránt. Ezek a nehézségek a változó életmód eredményeként a korábbinál nagyobb lelki megterhelést okozhatnak az emberekben. A pszichiátriai kezelésre szoruló betegek növekvő száma szükségessé teszi, hogy e gondok megoldása érdekében az eddigieknél nagyobb hangsúlyt helyezzünk a pszichológiai jelenségek megértésére és ezzel összefüggésben a mentálhigiénés tevékenységekre.

Bár a tudomány már korábban arra a megállapításra jutott, hogy az ember nem más, mint egy biopszico-szociális lény, és a létezés e három dimenziója közül semelyik rendszerszint fontosságát nem lehet elvitatni, a séma középső szintjét, a pszichológiai dimenziót, sokszor próbálták háttérbe szorítani a másik kettő javára. Az 1950-es évek szocialista időszakában például az az ideológia hódított, hogy a társadalmi és gazdasági problémák megoldásával automatikusan megszűnnek a társadalmi devianciák is. Bár bebizonyosodott, hogy téveszméről van szó, az azóta bekövetkezett társadalmi változásokat nem követte a mentálhigiéné fejlődése, így azt ma viszonylag lemaradottnak mondhatjuk.

Ha pillantást vetünk az egyén jobb létét célzó állami és közegészségügyi szolgáltatásokra, azt tapasztalhatjuk, hogy az egyének és családok támogatása döntően anyagi juttatások, illetve mindenféle dologi segítségnyújtás formájában valósul meg. Ezzel szemben, a pszichológiai segítségnyújtás területébe tartozó, elsősorban mentálhigiénés szolgáltatások aránytalanul fejletlenek. A lelki és szellemi egészségvédelem ilyen formája ugyanakkor jelentős mértékben hozzájárulna a devianciák számának csökkenéséhez, az emberek boldogulásához.

 

A mentálhigiéné célkitűzései

 

Ideális esetben az ember olyan körülmények közt kellene éljen, amely alkalmassá teszi a társadalmi feladatainak maradéktalan teljesítésére, miközben belső harmóniában, önmagával és környezetével békében él, illetve biztosított számára az optimális intellektuális és érzelmi fejlődés is. A mentálhigiéné ezen célkitűzése messzemenően megegyezik társadalmunk legáltalánosabb érdekeivel, céljaival, emberközpontú törekvéseivel.

A mentálhigiéné jelenlegi helyzetének, feladatainak bemutatásához célszerű összehasonlítani azt a modern egészségügyi ellátás feladatkörével. A modern egészségügy egyik legalapvetőbb törekvése a betegségek megelőzése, amellyel a közegészségügy foglalkozik elsősorban. A betegség megelőzésnek három szintjét különböztetjük meg. Az elsődleges megelőzés azoknak a tényezőknek a kiküszöbölésére törekszik, amelyek betegséget okoznak vagy hozzájárulnak a kifejlődésükhöz.  Egyrészt olyan tevékenységek tartoznak ide, amelyek az általános egészséget segítik elő, ezáltal növelik a betegségekkel szembeni ellenállást, másrészt azok, amelyek célja bizonyos meghatározott kórképek kifejlődésének megakadályozása. A másodlagos megelőzés a már kialakult, korai szakaszban lévő elváltozások időtartamát és súlyosságát kísérli meg csökkenteni. Ennek alapvető feltétele a korai diagnózis és kezelés. A harmadlagos megelőzés célja betegség okozta károsodások maradványainak megszüntetése, illetve a további károsodások megelőzése. Fő módszerei a rehabilitáció és a gondozás. A felvázolt közegészségügyi stratégia ilyenformán nem egyénekre, hanem széles népcsoportokra koncentrál, hiszen fő törekvése, hogy a közösségben csökkentse a megbetegedések arányát.

A közegészségügy egészét tekintve a legnagyobb sikereket a járványok, fertőzések leküzdése terén értek el az elmúlt évtizedekben. Kézenfekvő volna, hogy a mentálhigiéné a közegészségügy mintájára fejlődne és annak modellje szerint próbálná megszervezni a tevékenységét. E modell átvétele és a pszichiátriai prevencióban való felhasználása azonban több szempontból is problematikus. Mindenekelőtt pontosan tisztáznunk kellene, hogy mit is akarunk megelőzni, mit is akarunk megőrizni. A válasz egyszerűnek és magától értetődőnek tűnhet: a lelki (elme)betegséget szeretnénk megelőzni és a lelki egészséget megtartani. Egyelőre azonban sem a betegség, sem az egészség fogalma nem határozható meg egyértelműen.

Az Egészségügyi Világszervezet 1948-ban megfogalmazott jól ismert definíciója: „Az egészség nem a betegség hiánya: az egészség a teljes testi, szellemi és szociális jólét állapota”. Szemben az orvostudomány más területeivel a lelki egészség nem határozható meg statisztikai módszerek segítségével. Nem beszélhetünk „átlagosról” vagy „normálisról” már csak azért sem, mert a mentálhigiéné a jelenlegi átlag lelki egészségnél magasabbat akar biztosítani a társadalom tagjainak, ráadásul sehogy sem férnek a koncepcióba az átlagtól felfelé eltérő emberek.

Ugyancsak zsákutcának bizonyul, ha az ember „jó közérzetét” vagy a sikeres alkalmazkodást tekintjük a lelki egészség alapjának, mivel vannak olyan élethelyzetek, amelyekhez a lelkileg egészséges ember sem tud, sőt nem is akar alkalmazkodni.

Az egyik legnehezebb kérdés, hogy a lelki egészséget a lelki betegség hiányaként kell-e meghatározni. Korábban Marie Jahoda ennek érdekében bevezette a pozitív mentálhigiéné fogalmát. Széles körben elfogadottá vált nézete szerint a lelki betegség hiánya szükséges, de nem elégséges feltétele a pozitív mentálhigiénének.

A Jahoda-féle szemlélet értelmében a pozitív mentálhigiéne meglétéhez több feltételnek kell teljesülnie.

Az első kritériumot a személynek a saját énjéhez való viszonya jelenti. Ide sorolható egyebek közt az énkép helyessége, az önértékelés és az azonosság érzés. Abraham Maslow egy korábbi tanulmányában ugyanakkor azt vizsgálta, vajon biztos-e, hogy az egészséges embernek nincsenek én-idegen élményei, vagy inkább arról van szó, hogy azokat, mint olyanokat inkább el tudja fogadni.

A második feltétel az érésre, fejlődésre és az önmegvalósításra vonatkozik. Ehhez a csoporthoz sorolhatjuk a munkához és a szociális értékekhez való, a közvetlen személyes előnyökön túlmenő elkötelezettséget. Figyelembe kell vennünk itt azt, hogy ha elfogadjuk, hogy mindenki az önmegvalósítás elvének engedelmeskedik, akkor a fogalom semmivel sem járulna hozzá a lelki egészség körülírásához.

A harmadik kritérium a személyiség integrációjára vonatkozik. Ennek az egyik aspektusa a megterhelésekkel szembeni ellenállás képessége. A gyakorlati mentálhigiénés munka szempontjából különösen fontos, hogy nem egyszerűen a szorongás hiányát, hanem az azzal való sikeres megbirkózást tekintjük a lelki egészség feltételének.

 Szintén alapvető a személyiség autonómiája, a viselkedés belülről való szabályozottsága és a közvetlen környezetnek az egyénre gyakorolt nyomása alóli viszonylagos függetlenség. A világ rosszaságától részlegesen biztonságba helyezhetjük magunkat az autonómia segítségével.

Az ötödik kritérium a valóságérzékeléshez kapcsolódik. Ide sorolhatjuk az empátiás képességet, vagy a szociális érzékenységet, valamint az érzékelés függetlenségét a személyiség torzításaitól.

Az utolsó feltétel a környezet feletti kontroll. Ez magában foglalja a társas kapcsolatokban való megfelelést, a szeretetre, munkára (melyeket már Freud is a lelki egészség feltételének tartott) és a játékra való képességet, illetve az ezekben való megfelelést. A lelki egészséget azonban nem szabad azonosítani az életben való siker elérésével.

Ezeknek a kritériumoknak a teljesülésekor beszélhetünk lelki egészségről. Részleges hiányuk ugyanakkor nem jeleni a lelki betegség automatikus létét. Inkább azt mondhatjuk, hogy a pozitív mentálhigiéné előbb felsorolt ismérveit azonosnak tekintjük a személyiségfejlődés legmagasabb, ideális szintjével. Bizonyos körülmények között persze az egyik feltétel szükségessége ellentétbe kerülhet egy másikkal: ezzel együtt nincs szükségszerű ellentmondás a felsorolt kritériumok között. Az emberek különbözőek, és mindegyikük a saját módján találja meg a lelki egészségének optimumát. A feltételek gyermekekre sem alkalmazhatók változtatás nélkül.

Bár az előbb felvázolt feltételrendszer némi iránymutatást ad, a mentálhigiéné célkitűzéseinek pontosabb megfogalmazásához tudnunk kellene, hogy a társadalmunk értékeinek megfelelően milyennek lássuk az „elérendő” illetve „megőrzendő” személyiséget. Ehhez azonban az ember viselkedését, és ennélfogva a személyiségét a környezeti tényezők, például a család elemzésével együtt célszerű vizsgálni.

A mentálhigiéné a lelki és szellemi kórképek bármely esetében jótékony hatással bír. Azt azonban tudnunk kell, hogy a nagy elmebetegségek – például a skizofrénia – kialakulásának pontos okát és mechanizmusát nem ismerjük, így elsődleges megelőzésére és megjelenésük gyakoriságának csökkentésére egyelőre gyakorlatilag nincs lehetőség.

A tömeges, azaz a kis pszichiátriai betegségek (a neurózis, személyiségzavarok, szenvedélybetegségek) esetében azonban sokkal hatékonyabban alkalmazhatók a mentálhigiéné eszközei.

A preventív pszichiátria alapelveinek kidolgozása Gerard Caplan nevéhez fűződik. Szerinte minden embernek a fejlődési szintjének megfelelő ellátásra van szüksége. Az ellátás hiánya vezet pszichológiai rendellenességhez. Háromféle „ellátmányról” ír, amely az egészséges pszichológiai fejlődéshez szükséges: Caplan fizikálisnak, pszichoszociálisnak és szociokulturálisnak nevezi ezeket. A fizikai ellátottsághoz tartozik egyebek mellett a megfelelő élelem, védelem, oltalom a sérülésektől, az ingergazdag környezet. A pszichoszociális ellátáshoz olyasmik tatoznak, amelyeket a másik emberrel való interakció során szerzünk be, például az érzelmi és intellektuális stimuláció, szeretet, megfelelő szociális kapcsolatokban való részvétel. A szociokulturális ellátás kifejezést alkalmazza azoknak a szociális erőknek a jellemzésére, amelyek meghatározzák az egyén státusát és a mások által vele szemben támasztott elvárásokat. Ebből következik, és a kísérletek is azt bizonyítják, hogy a jobb szociális helyzetű csoportokban az egyének nagyobb mértékben részesülnek a felsorolt „ellátmányokból”, amelyek így egészségesebb személyiségfejlődést tesznek lehetővé. Hátrányos helyzetű csoportokban tehát a pszichológiai zavarok megjelenésének nagyobb a valószínűsége.

Alapvetően fontos az, hogy a pszichiátriai betegségek megelőzése és az általános érzelmi feszültség között, boldogtalanság között különbséget tegyünk. A mentálhigiéné valóban magában foglalja a pszichiátriai betegségek elsődleges megelőzésére irányuló törekvést, de annál szélesebb fogalom. Itt rejlik annak az oka is, hogy a mentálhigiénés tevékenységet nem azonosítjuk sem a pszichiátriai prevencióval, sem a pszichiátriai tevékenységgel általában. 

A mentálhigiénés tevékenység reformjára azért volna szükség, mert megváltozott a betegek igényszintje, növekedett az egészség értéke, átalakult a betegek szerepviselkedése. Ma már az egészségügybe belépő emberek nagy része nem szomatikus, hanem pszichiátriai problémákkal küzd. Az egészségügy túlterheltté vált emiatt, hosszú távon tehát megoldást kell találnunk arra, hogy ezek a mindennapi emberi problémák a pszichológusok, pszichiáterek kihagyásával oldódjanak meg. Lehetőleg minél nagyobb részük a keletkezésük helyén – a családban, a munkahelyen, vagy az iskolában – és lehetőleg egyéb alternatív szolgáltatások segítségével, hogy csak töredéküknél legyen szükség a szó szoros értelemben vett orvoslásra.

A pszichés rendellenességek számának növekedésével megváltozott a betegek szerepviselkedése is. A páciensek a pszichológiai problémáikat sokszor az orvos számára elfogadhatóvá teszik, a testi tünetek nyelvére fordítják le azokat. Nem lehet magányossággal, döntési helyzetben, anyós problémákkal felkeresni a körzeti orvost, ahhoz legalább fejfájás, szívfájdalom, zsibbadás kell. A mentális problémáknak tünetekre, testi panaszokra való lefordításával a személyiség mentesül attól, hogy szembenézzen azokkal, mintegy megtakarítva a konfliktusok megoldásához szükséges belső erőfeszítéseket. Az orvos maga is csak akkor észleli e lelki rendellenességeket, ha nagyon feltűnőek és célratörőek. Sokkal gyakoribb, hogy maga az orvos is elfogadja a beteg által felajánlott szimptómákat, oly módon hitelesíti a pszichológiai problémák testi tünetekben való megfogalmazását, hogy különböző kivizsgálásokra küldi a betegét, gyógyszereket ír fel a tüneti kezelés címén. Így, az eredeti mindennapi nehézségeket, kapcsolati konfliktusokat már, mint minősített betegséget éli meg a páciens. Ez pedig eleve módosítja a beteg társas kapcsolatait, szociális helyzetét is. Mivel az eredeti gondok nem oldódnak meg, a kezdetben kisebb, mindennapos szintű zavarok klinikai neurózissá, vagy más pszichiátriai zavarrá alakulnak át. Ezáltal maga az egészségügyi ellátás válik a problémák fenntartójává, megerősítőjévé. A folyamat oda vezethet, hogy az orvostól és a hozzátartozóktól meg nem kapott igényeket a beteg fokozott tünetképzéssel igyekezhet elérni. Végül kialakul a veszekedő, mindenki által utált krónikus neurotikus, anélkül, hogy az igazi, eredeti konfliktus egyszer is előkerült volna.

Érdekes módon a beteg szerepviselkedés valamint az egészségügy hozzáállásának változásával a kórképek is alkalmazkodnak ezekhez a szemléletbeli változásokhoz. A 19. században klasszikus formának számító ívszerű meghajlással, majd görcsökkel járó hisztériás roham egyre ritkábbá válik, szaporodnak viszont többek közt a szívneurózisok, amelyek hasonlatosak a szervi szívbetegségek tüneteihez. Ugyancsak gyakoribbak a feszültségérzésre és a szorongásra vonatkozó panaszok. Felajánlásuk könnyebben talál az orvosnál elfogadásra.

Az eddigiekben az egészségügy felől nézve vizsgáltuk a helyzetet, a másik oldal a pszichoszociológiai kultúrálatlanságunk. A pszichológiai kultúra az általános kultúra része, pszichológiai ismeretek, viselkedési, viszonyulási kézségek rendszere, amely jól mérhető például az önismeretre törekvés mértékével. Pszichológiai kultúrálatlanságunk alacsony fokát jelzi az is, hogy mennyire hiányoznak nyelvünkből a lelki jelenségek, belső élmények, hangulatok, problémák közlésére szolgáló kifejezések.

Éppen ezért a mentálhigiénés nevelés legfontosabb célkitűzései közé tartozik a pszichológiai kultúráltság fokozása. A cél, hogy az ismeretek úgy épüljenek be az egyén személyiségébe, hogy az egyénnek olyan tulajdonává váljon, hogy szinte az érzékeléshez hasonlóan tudja felfogni, felismerni a jelenségeket. Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy a pszichológiai ismereteknek csak korlátozott része adható át hagyományos módszerekkel, és különösen kívánatos a kézségek elsajátítása, amely csak élményszerűen, az átélt tapasztalaton, „sajátélményen” keresztül lehetséges. A pszichológiai ismeretek iránti érdeklődés, a befogadás képessége kétségtelenül krízishelyzet közelében a legjellemzőbb, amikor a személyiség motivációja, nyitottsága a legnagyobb. A tökéletes boldogság, problémamentesség nem segíti a fejlődést.

A pszichiátriai kultúráltság fokozásának másik gátja, hogy a mentálhigiénés ismeretanyag állandó változásban van. Nincs olyan leszűrt, kerek egészet alkotó tudásanyag, amelynek átadása a hétköznapi gondolkodásba minden további nélkül lehetséges lenne.

A mentálhigiénés nevelés szükségszerűségére újabb példa az az irreális elvárás, hogy a pszichológus mondja meg, hogyan éljünk, ő magyarázza meg, mi a baj az emberekkel. Erre a szakember nem képes. A pszichológiai ismeretterjesztésnek sokkal inkább eszközt, módszert, szemléletet kell adnia az embereknek, nem pedig kész megoldásokat, vagy sémákat.

Figyelembe véve a közgyógyellátás erőforrásbeli korlátait, az emberek pszichiátriai kultúrálatlanságát, egy célzott stratégiát kell kidolgozni annak érdekében, hogy a mentálhigiénés tevékenység a lehető leghatékonyabb legyen. Ehhez a segítségnyújtás időpontját a krízishelyzetekre kell koncentráljuk, fő célpontjának a családot kell megjelöljük, és igyekeznünk kell az önsegítés elvére építeni módszereinket.

 

A mentálhigiéné szerepe a krízishelyzet feloldásában

 

Krízisállapot alatt olyan helyzetet értünk, amikor külső események hatására lélektanilag kritikus állapot alakul ki. A személy kénytelen a veszélyeztető körülményekkel szembenézni, ezeknek fenyegető közelsége számára aktuálisan mindennél fontosabbá válik. A krízishelyzetben a veszélyeket sem elkerülni, sem szokásos problémamegoldó eszközeivel, illetve energiájával megoldani nem tudja.

Különböző kutatások azt mutatják, hogy az embert lelkileg leginkább megterhelő események családon belül történnek. Holmes és munkatársai vizsgálatukat követően súlyozták a különböző életesemények relatív fontosságát és az általuk kiváltott megterhelés súlyát. Sorrendet állítottak fel: arra jutottak, hogy az első tíz legmegterhelőbb esemény közül hét családon belül történik. A lista elején a házastárs halála áll 100 ponttal, azt követi a válás 73 ponttal, és a különélés 65 ponttal. Egy embert egy adott időszakban érő események pontjait összeadva megbecsülhetjük veszélyeztetettségének mértékét. A vizsgálatok szerint, ha egy éven belül 300 pontot meghaladó krízishelyzet éri az embert, már nagyon nagy a valószínűsége, hogy komolyabb depresszió, vagy testi betegség lép fel.

A krízishelyzet lefutása általában hat-nyolc hét. A kiváltó hatás hossza órában mérhető. Ezt kíséri a megrettenés-nyugtalanság szakasza, ez néhány napig tart. Majd az alkalmazkodás időszaka következik, amely heteket vesz igénybe, míg a teljes lelki egyensúly helyreállásához néhány hónapra van szükség.

Egyes életszakaszokban – jellemzően a serdülőkorban – a krízisek, lényeges változások száma megszaporodik. Ekkor beszélünk fejlődési krízisekről.  Egy serdülő például krízist él át partnerkapcsolatának megszakadásakor, egy másikat, amikor tanulmányai, vagy munkája megkezdése miatt elköltözik otthonról, esetleg ha a szülei elválnak. A serdülőkorban tapasztalható lázadó viselkedés, a viselkedési zavarok pontosan ezeknek az életeseményeknek a megjelenésével magyarázható.

Kisebb-nagyobb krízishelyzetet mindenki átél élete során. Ez valamely viszonylagos egyensúlyi állapot felborulását jelenti, amely azután új egyensúly kialakulásával oldódik meg. Általános törvényszerűség, hogy az élő rendszerek fejlődése sohasem egyenletes és folyamatos. Minden élő rendszerre érvényes, hogy változása szakaszokra bontható. Átmeneti időszakokban a krízishelyzet a fejlődés szükségszerű velejárója, amely minőségi változásokat eredményez a rendszerben.

A minőségi változásokkal járó krízishelyzet magában hordozza a korábbinál magasabb, fejlettebb egyensúlyi állapot elérésének lehetőségét – ez az úgy nevezett kreatív krízis –, csakúgy, mint egy korábbinál alacsonyabb szint elérését, amely a rendszer működésének végét is jelentheti.

Az egyén szempontjából nézve a krízis veszélyhelyzetet jelent, mert a személyiségét fenyegeti, patológiásnak tekinthető reakciókkal járhat, szélsőséges esetben személyiség felbomlására kerülhet sor vagy önpusztító megnyilvánulások jelentkezhetnek. Ezt az egyén rendelkezésére álló problémamegoldó mechanizmusok kudarcának is tekinthetjük.

A krízishelyzet ugyanakkor lehetőségeket is jelent, amennyiben annak sikeres megoldása gazdagíthatja az egyén problémamegoldó készségét és hozzásegítheti, hogy az aktuális helyzet megoldásán túl, a hasonló jövőbeni szituációkkal is sikeresen küzdjön meg. Nietzsche erről így ír: „Ami nem pusztít el, az erősebbé tesz bennünket.”

A szituációk egy részével annak elszenvedője egyedül birkózik meg, nagy részében a családtagok, barátok segítenek. A legtöbb esetben szakember segítsége nélkül oldják meg.

Eredményes segítséget olyan ember nyújthat, aki képes támogató kapcsolat kialakítására a krízishelyzetben lévő egyénnel, aki jó érzelmi kapcsolatban van vele. A segítő legfontosabb szerepe, hogy érdeklődéssel, érzelmi visszahúzódás nélkül figyeljen a partnerre, fogadja el, és támogassa az érzelmek kifejezését, vagy egyszerűen csak tegye lehetővé, hogy a krízisben lévő személy kisírhassa magát. Támogatásával tisztázódhatnak bizonyos kérdések, amelybe az illető belekerült, amelyek a szenvedő fél számára első pillanatban áttekinthetetlenek, kezelhetetlennek látszanak. A laikus fontos szerepe, hogy a krízishelyzetben lévőt a megfelelő helyre irányítsa, ha professzionális kezelést tart szükségesnek. A közeli hozzátartozók és a pszichiáterek mellett az ilyen szituációk megoldásában egy közbülső lépcsőfoknak tekinthetőek az egyre inkább elszaporodó, és hatékonyan üzemelő telefonos lelkisegély-szolgálatok és az önsegítő csoportok. Utóbbiak sajnos még mindig kis számban működnek Magyarországon, pedig a külföldi tapasztalat azt mutatja, hogy rendkívül eredményesek.

Az önsegítő csoportok működésének alapja, hogy a krízishelyzet nem feltétlenül igényli, hogy minden egyes személyiség sajátosságaival külön foglalkozzanak. Egy adott veszélyhelyzetben, mindenki hasonló reakciósémákkal válaszol, így lehetőség van arra, hogy ezt a technikát nagyszámú embernél alkalmazzák akár önsegítő csoportok keretében is.

A nem szakemberes mentálhigiéné szerepe annak ismeretében is felértékelődik, hogy a statisztikák szerint a pszichiátriai ellátást igénylők száma és az egészségügyi ellátás kapacitása között jelentős az aránytalanság.  Ugyancsak figyelembe kell vennünk, hogy a beavatkozás szempontjából a leghatékonyabb időpont a válsághelyzet maga. A közvetlen károsodások egyrészt ekkor fenyegetik leginkább a személyiséget, másrészt, mert a veszélyhelyzet elhárítása mellett ekkor van a legnagyobb lehetőség a kreatív krízis elérésére, azaz arra, hogy a szenvedő fél olyan tapasztalatokhoz jusson, amellyel a jövőbeni hasonló szituációkkal is sikeresen képes lesz megbirkózni.

A krízisintervenció minimális célja tehát a válsághelyzet okozta veszélyek gyors elhárítása, és a korábbi állapot gyors visszaállítása, maximális célja pedig a korábbinál magasabb szintű, fejlettebb egyensúlyi állapot elérése, azaz az eredetileg romboló hatású válság építő jellegűvé változtatása.

A krízis megoldása azért is fontos, mert a személyiség válsága rendszerint társas kapcsolataikban is kárt tesz, amelyet annak elmélyülésével mind nehezebb megoldani.

 

Mentálhigiéné a családban

 

A mentálhigiénében a család szerepének fontosságát kell a legkevésbé bizonyítanunk. A mindennapi életüket megkönnyítő szolgáltatások, a nevelési tanácsadók, a családot egészként segítő modellek is a benne élő személyek boldogulását tekintik céljuknak, nem pedig a családnak, mint elvont társadalmi intézménynek a mindenáron való fenntartása a cél.

A pszichiátriában először a skizofrénia kóreredetére irányuló kutatások vetették fel a család szerepének fontosságát. Ehhez járultak a neurotikusok, szexuális nehézségekkel küzdők és még inkább, gyermekek pszichoterápiája során felhalmozódott tapasztalatok is, amelyeket nem lehetett pusztán a személyiség belső történéseit értelmező, úgy nevezett pszichodinamikai modellekben megmagyarázni. A család és az egyén kapcsolatának kutatásai során arra a megfigyelésre jutottak, hogy a pszichoterápia hatására a páciens tüneti javulásával, személyisége érésével párhuzamosan, gyakran valamelyik addig egészségesnek látszó hozzátartozó mutatott tüneteket, vagy viselkedési zavarokat. Ezért a páciensek kapcsolatrendszerét, társas viszonyát is vizsgálni kezdték.

Napjainkra a családterápia viszonylag önálló, jóllehet heterogén elméletrendszerré vált. A családterápiás szemlélet lényege, hogy a családnak, mint rendszernek a működését, szerkezeti, kommunikációs, interakciós zavarait vizsgáljuk.

A mentálhigiénés kezelés megkezdéséhez az egyén és a család viszonyát felmérő speciális, közös interjúkra van szükség, amely az összes családtag részvételével történik. Elsősorban nem is annak a tartalmi része érdekes, azaz hogy a családtagok miről beszélnek, hanem ennél több információt nyújtanak a megnyilvánulásaik: hogyan fejtik ki véleményüket, milyen közlési sémákat használnak, milyen forgatókönyv szerint zajlik a beszélgetés, melyek a viselkedésük jellegzetességei. Ugyancsak fontos annak a szituációnak a megismerése, ahogy a család, mint egész a terapeutához viszonyul.

A jelenlegi családsegítő intézményrendszer az eddigi tapasztalatok szerint a családok belső nehézségeinek leküzdésében nem tudott segíteni. A társadalom támogatása mindeddig egyoldalúan gazdasági szempontokra irányult: bár az anyagi és egyéb dologi juttatásokban nem szenvedtek hiányt a rászorultak, meglehetősen elhanyagolták a pszichoszociális dimenzió figyelembe vételét, jóllehet a mentálhigiéné a családok egységének megőrzésében, fejlődésében és feladatainak teljesítésében az anyagi juttatásokkal egyenrangú tényező kellene, legyen. Nem elég ezeknek a közösségeknek kizárólag a szociológiai mutatók szerint differenciált segítése, a külső körülmények optimalizálása. Szükség van emellett konkrét, az egyes családokban felmerülő egyedi, eltérő pszichológiai gondok megoldására is. A jelenlegi ellátási rendszerben, az anyagi juttatások folyósítója egyúttal jogot formál arra, hogy a családok mindennapjaiba beleszóljon. A „hogyan éljenek?” kérdésre ugyanakkor a mentálhigiénének kellene megadnia a választ.

Az intézményrendszer átszervezésének szükségességét az elméleti megfontolásokon túl praktikus és befektetés-megtérülés szempontok is indokolják: a családot egységesként kezelő intézményrendszerre lenne szükség. A jelenlegi rendszerben több párhuzamosan dolgozó, egymással szinte semmilyen kapcsolatban nem álló intézet foglalkozik a családtagoknak gyakran hihetetlenül összebogozott, egymást kölcsönösen fenntartó és megerősítő problémáival. Ugyanazt a problémakört viszik az ideggondozóba, a nevelési tanácsadóba, vagy a szakrendelésekre. Mindegyik helyen másként állítódik be ugyanaz a probléma.

Másik gond a felelős döntéshozók szakismereteinek hiánya. A szociális ellátó rendszerben a nem pszichiáter szakemberek felkészültsége olyan alapvető területeken mutat hiányosságokat, mint a szociológiai, pszichológiai, családdinamikai ismeretek. Gyakran igaznak vélt, ellenőrizhetetlen hiedelmek, egyéni késztetések alapján hoznak döntéseket, többek között gyermek-elhelyezési, láthatási, családi segély kiutalási ügyekben. Jellemző példa, hogy a rossz anyagi körülmények automatikusan veszélyeztetettséget jelentenek. Ezek a sztereotípiák vezetnek oda, hogy a jómódú családok érzelmileg elhanyagolt, akár rendszeresen vert gyermekei még veszélyeztetettebb helyzetbe kerülnek, mert sokkal nehezebben keltik fel az illetékesek figyelmét.

Megfigyelhető, hogy a szolgáltatási rendszer mind többet átvesz a család hagyományos funkcióiból. Ez ugyan korunk szükségszerű trendje, de érdemes átgondolni, hogy negatív hatásai is vannak. Az egyik legfontosabb például – amely ráadásul komoly anyagi megterhelést is jelent az egészségügynek –, hogy a betegek gondozásában az intézményi ellátás modern formái a család szerepét alaposan aláássák. Mindenkinek vannak tapasztalatai a betegek otthoni gondozásában, és megvannak a saját, egyedi, többé-kevésbé adekvát eszközeik. Akkor fordulnak kórházhoz, ha a beteg otthoni ellátása meghaladja a képességeiket. Mindez nem lehet ok arra, hogy elhanyagoljuk a család együttérzésének és ápolási kézségeinek előnyeit. A kórházi ápolásban való részvételük esetleg hozzájárulhatna az otthoni gondozás tökéletesítéséhez, és egyúttal csökkenthetné a páciensnek a kórházi kezeléssel járó érzelmi megterhelését. A családon belüli és az intézményi keretek között zajló ápolás kombinálása jelentősen javítana a krónikus betegek életén.

Az írásunk elején már jelzett társadalmi változások eredményeként a jövőben a veszélyeztetett családok számának további emelkedése valószínűsíthető. Különösen két kategóriára kell az eddigieknél nagyobb figyelmet fordítanunk: a csonka családokra és a krízishelyzetben lévőkre.

A válások, a magányosan élők számának növekedése miatt is alapvető fontosságú, hogy megfelelő társadalompolitikai intézkedésekkel valamint szociális és mentálhigiéniai szolgáltatásokkal tovább erősítsük a család szerepét. Ezt anélkül kell tennünk, hogy annak valamelyik tagja pszichiátriai betegnek minősülne.

Külön kell foglalkoznunk a házassági kapcsolatok mentálhigiénés szerepével. A szülők részéről jellegzetes stratégia, hogy a házassági bajokkal való konfrontálódás elkerülése érdekében bevonják a gyermekeket a házassági játszmába. Ez nagyobb veszélyt is jelent a gyermek számára, hiszen az apa és az anya konfliktusait mintegy a gyermeken keresztül, az ő közvetítésével próbálják orvosolni. Megoldás lehet a házassági tanácsadók népszerűsítése, elterjesztése.

A pszichoterápiát szervezett formában nyújtó országokban a jelentkezőknek mintegy fele kér segítséget házassági, kapcsolati problémái miatt, további húsz százalékuk pedig jelentős zavarokkal küzd ezen a téren. Mindez azt mutatja, hogy igény van a házassági tanácsadásra, hiszen kimutathatóan csökkenti a válások arányát. Szerepe mindezek mellett közegészségügyi szempontból is alapvető fontossággal bír, mivel a családi kötelékek minősége szoros kapcsolatot mutat a felnőttek egészségi állapotával is. A pszichiátriai ellátás leggyakoribb igénybevevői az elváltak és különélők, őket az egyedülállók és özvegyek követik. A legalacsonyabb arány minden vizsgálatban a házasoké. Persze, a mentális egészség nem egyszerűen a családi állapottal, hanem a kapcsolat kiegyensúlyozottságával függ össze. A jó házasságokra jellemző tartós, támogató, intim érzelmi kapcsolatoknak protektív hatása van a lelki és valószínűleg a testi egészségre is. Közismert, hogy a házasok tovább élnek.

Ha tehát a házasságot mentálhigiénés eszközökkel sikerül jobbá tennünk, a személyiség egyik természetes támogatórendszerét erősítjük meg. Az érzelmi kötődésnek személyiséget védő és regeneráló hatása van. Ezt támasztja alá Cole vizsgálata is, aki kimutatta, hogy a szubjektív egészségérzet összefügg azzal, hogy a családi szerepek sikeres betöltésének szubjektív érzése milyen. Aki magát ez utóbbiban sikertelennek érzi, nagyobb valószínűséggel tekinti magát betegnek, viselkedik betegmódra, függetlenül objektív egészségi állapotától.

A család egységének erősítésére a gyermek oldaláról is lehetőség volna, azonban az iskolarendszerben rejlő mentálhigiénés potenciál szintén kihasználatlan. Az általános mentálhigiénés nevelésen túl jelentős eredménnyel járna, a pedagógus a pszichológus támogatásával egyes gyerekek lelki és szellemi egészségének védelmével foglalkozhatna. A másik javasolt módszer a peer-counseling, amely az egykorúak spontán, egymást segítő tevékenységét próbálja tudatosan irányítani.  Éppen ezért a pedagógusok mentálhigiénés alapismereteinek bővítésére is szükség lenne, nem lenne felesleges akár családdinamikai ismeretekre is szert tenniük.

 

A kölcsönös segítségnyújtás elve

 

A mentálhigiéné nem a pszichiátria ügye, hanem össztársadalmi feladat. Így a pszichiáterek mellett jelentős szerep hárul a laikusokra, az önsegítő csoportokra is. Erre objektív bizonyíték, hogy, mindeddig a professzionális szakemberek és a felkészített önkéntesek tevékenységének eredményessége között szignifikáns különbséget kimutatni nem sikerült. A kezelés sikere legalább olyan mértékben függ a terapeuta személyiség-tényezőitől, mint ismereteitől, elméleti felkészültségétől. Az idősebb, tapasztaltabb pszichoterapeuta nagyobb szakmai tudását kompenzálhatja a kezdő fokozottabb érdeklődése, nagyobb rugalmassága. A hangsúly azonban az önkéntesek munkájában is a megfelelő célzott felkészítésen van. Azokban az országokban, ahol az önkéntes segítségnyújtásnak hagyományai vannak, ezt a mozgalmat olyan területeken is felhasználhatják, ahol a szervezett mentálhigiéniai és szociális tevékenység hiányos.

A terápiák menete alapvetően különbözik, attól függően, hogy szakember vagy önkéntes segítségével történik. A professzionális kezelés többé-kevésbé mindig az orvos-beteg kapcsolat modelljére épül, amelyben az orvos vagy terapeuta, mint szakértő dominál, ő kontrollálja a páciens életének jelentős változásait, döntéseit.  A másik esetben viszont a kapcsolat általában szimmetrikusabb, közvetlenebb. Gyakran a feladatokat a célcsoport speciálisan kiképzett tagjai teljesítik, enyhítve a sokat emlegetett társadalmi rétegkülönbség negatív hatásait is.

Sok program családszerű helyzetet hoz létre működése közben. Azokban az esetekben, ahol a páciens családja nem volt képes a feladatok megfelelő ellátására, a szociális gondozó szervezet gyakran újraszervezi, vagy helyettesíteni próbálja annak nevelő, védő, irányító-felügyelő funkcióját. A sikeres gondozás az elfogadás, irányítás, enyhe rosszallás, a gondozottal való átfogó törődés és támogatás vonásait mutatják, éppen azokat, amelyek a konstruktív családi életet jellemzik.

A mentálhigiénében is fontos szerephez jut az öngyógyítás. Az öngyógyítás a pályaválasztáson kívül szinte az egész élet minden jelentősebb eseményeiben megragadható így a partnerválasztásban, a művészi, a tudományos alkotásokban is. Szerepe azonban a lelki és szellemi egészség védelmében a támogatói oldalon a kiemelkedőbb, hiszen a támasz nyújtása önmagában is gyógyító erejű lehet. Az öngyógyító csoportok működésében kimutatható, hogy nem a közösségtől kapott támogatás az igazán lényeges, sokkal fontosabbak a másoknak nyújtott gesztusok.

Az önsegítő csoportok valamilyen speciális, a tagokat egyaránt érintő probléma megoldására, valamilyen közös cél elérésére szerveződött társulások, amelyek tagjai egyenrangú felek. Céljaik elérésének fő eszköze a kölcsönös, konkrét segítségnyújtás.

Ezek a közösségek lehetnek:

a.) Családi, házassági problémákra orientáltak. A betegségekben szenvedő gyermekek szülei által létrehozott szerveződéseket, valamint a gyermeküket egyedül nevelők csoportjait sorolhatjuk ide. Létezik például a gyermeküket verő szülőknek szervezett „klub”.

b.) Pszichológiai természetű zavartól szenvedők és azok hozzátartozóit egyesítő szervezetek.  Korábbi pszichiátriai betegeknek, valamint az elmebetegek hozzátartozói vagy barátai számára létrehozott egyesületeket sorolhatjuk ide. A legismertebb példa a Névtelen Alkoholisták klubja.

c.) Testi betegségekben szenvedők, rokkantak csoportjai: Amputáltak, süketnémák, hemofíliások, szklerózis multiplexesek is alkothatnak ilyen társaságokat.

Az önsegítő csoportok működésének egyik legnagyobb hagyománya Angliában van. A 70-es évek végén Londonban százhuszonhét ilyen szervezet működött, egyharmaduk kifejezetten családcsoportként. Tagjaik hetente 2 órás üléseken találkoztak, vezetőjük pedig általában egy a szomszédságukban lakó – tehát hasonló értékek, életstílus szerint élő – ember volt. A klubokban hétköznap gyakorlati tevékenység folyt (varrás, főzés stb.), amely a tapasztalatok szerint megkönnyítette az érintkezést, növelte a tagok önbizalmát, a készségek megosztása fokozta önértékelésüket.

Egy ebben a körben készített felmérés során meggyőző eredményre jutottak.  A vizsgálat kezdetén, a tanulmányozott nyolc közösség tagjainak 16 százaléka egyedülálló szülő volt, 81 százalékuknak nem volt állása, 36 százalékuk segélyből élt, 32 százalékuknak nem volt szoros barátja. Az első év végén, azoknak az aránya, akiknek nem volt közeli barátjuk 18 százalékra csökkent. A tagok a közös együttléteken kívül is segítették egymást, például gyermekfelügyeletet vállaltak. A felmérés kimutatta, hogy vezetőiket kizárólag személyes tulajdonságaik alapján választották meg, például melegség, tolerancia, megértés, az iskolai végzettség pedig nem számított.

Az Amerikai Egyesült Államokban a Recovery Inc. A Névtelen Alkoholisták mellett a legeredményesebb önsegítő szervezetek egyike.  1937-ben Abraham Low, chicagói pszichiáter alapította. A fő célkitűzése, hogy teret adjon a betegeknek, hogy megküzdhessenek a pszichiátriai kezelés stigmájával; hamarosan a csoportok fő mozgatórúgója az önsegítés volt.  Megfigyelték, hogy milyen gyakran szerepelnek a betegek szótárában olyan kifejezések, mint a „gyilkos fejfájás”, „őrjítő szédülés”, „elviselhetetlen fáradtság” kifejezések. Legfontosabb feladatának ezért azt tartotta, hogy arról győzze meg ezeket az embereket, hogy érzéseik kontrollálhatók, leküzdhetők.

A foglalkozás során felolvasnak Abraham Low könyvéből, vagy részleteket hallgatnak az előadásaiból. A mindennapi problémákról szóló előadásokat a páciens személyes élményeivel illusztrálják. Ezt Low akaraterőre buzdító felvételeivel szakítják meg. Ezek lényege, hogy az észlelt tüneteket, érzéseket, távoltartani igyekeznek, azok mindennapiságát, átlagosságát hangsúlyozzák, szuggesztív és pozitív megerősítő elemeket tartalmaznak. (Például: „Ha sikerült a tünetet leküzdeni csapj a válladra, dicsérd meg magad.”) A felolvasás után elmesélik, hogy mit jelent számukra a társaság, megosztják sikereiket, élményeiket. Hisznek abban, hogy a példák tanítanak másokat, miközben megerősítik az elbeszélőt is önmagába vetett hitében. A csoport alapja a kölcsönös támogatást elfogadó meleg légkört nyújtó jellege.

Az önsegítő klubok olyan szükségletet elégítenek ki a tagok számára, melyet a pszichoterápia valamilyen oknál fogva nem nyújtott. Erre az esetre is igaz, hogy a csoportok hatékonysága nem különbözik a terápiás közösségek hatékonyságától.

A mozgalmak sikerei ellenére azt mondhatjuk, hogy sokkal inkább a hagyományos pszichiátriai ellátással elégedetlen emberek reakcióját tükrözik, nem pedig az egészségügyi rendszer elkötelezettségét az önsegítés, mint pozitív mentálhigiénés stratégia iránt. Azt jelzik, hogy az elégtelen egészségügyi rendszer nem volt képes elvárásaikat teljesíteni.

A közösségek működésének leglényegesebb eleme az, hogy bármilyen program, amely szociális kapcsolódásra biztosít lehetőséget, bevonódást jelent valamilyen társaságba, elfogadó-támogató légkört tud tagjainak nyújtani, mentálhigiénés hatása van. Még a deviáns csoportokban, például csöves szubkultúrákban is fellelhetünk pozitív mentálhigiénés elemeket, amennyiben sajátos, jóllehet hibás, öngyógyítási kísérletnek fogjuk fel azokat. Létrejöttük egyúttal azt jelzi, hogy meglévő közösségek a korábban vázolt igényeket nem elégítik ki.

Az azonos problémákkal küzdők empatikus, szolidáris készségére számítani lehet az önsegítő mozgalmakban. Az emberekben tehát nem a beteg részt kell keresni, hanem az egészségeset felerősíteni. Lehetőséget kell adni arra, hogy az emberek segíthessenek egymásnak és ezáltal maguknak. Elsősorban a veszélyeztetett embereket tömörítő társaságokra kell kiemelt figyelmet fordítanunk.

Az önsegítő csoportok sikere a tagok bevonódásán túl a közegészségügyi intézményrendszerrel való kapcsolatától is függ. A professzionális mentálhigiénés szervezetekkel leginkább konzultatív viszonyt lehet elképzelni, vagy legfeljebb valamiféle laza pártoló együttműködést.

A vizsgálatok is igazolni látszanak az önsegítés elvét. Liberman és Stone megállapította, hogy a magunknak tulajdonított viselkedésváltozás tartósabb, mint amelyről úgy gondoljuk, hogy külső hatás váltotta ki. Érdekes paradoxon ugyanakkor, hogy a segítettekre nézve negatív hatása is van a támogatásuknak: csökkentik az önértékelésüket és önbizalmukat, lekötelezettnek érzik magukat a segítőkkel szemben. Ez egy öngerjesztő folyamatot is elindít; a rászoruló önértékelését és önbizalmát visszaszerzendő arra törekszik, hogy a másik helyzetben őrá támaszkodjanak.

Amíg a segítő kapcsolatra az volt a jellemző, hogy ronthatja a résztvevők viszonyát, a kooperáció formájában történő segítségcsere még a felszínes ismeretségekre is megerősítő hatással volt. Fokozatosan igyekszik bevonni a klienst a terápiás folyamatba, igyekszik elérni, hogy a páciens saját erejéből oldja meg a gondokat, ezáltal csökkenteni a helyzetből fakadó függő, passzívan elfogadó viszonyt. Még a krízishelyzetek megoldásánál is lényeges szempont, hogy annyi és csak annyi segítséget adjunk, amennyi a válság megoldásához elégséges, csak addig és annyit vegyünk el a klienstől, amennyire feltétlenül szükség van, és amint visszatérnek és megerősödnek saját külső és belső erőforrásai, fokozatosan vonuljunk vissza. Az emberi természetből adódóan hajlamosak vagyunk eltúlozni a támogatást, ami másodlagosan fenntartja a páciens függő helyzetét, és kedvez a betegelőnyök megjelenésének vagy fixálódásának.

Az egyént vagy a családot segítő intézkedéseknél a fő feladat, tehát, hogy a saját erőforrásaikat mozgósítsuk, erősítsük és fejlesszük. ,

Társadalmunkban nagyobb becsülete kellene, hogy legyen a közösség érdekében végzett egyéni kezdeményezéseknek, támogatnunk kell a segíteni akarás minden megnyilvánulását. Nemkülönben azt, hogy azonos problémákkal küzdő emberek tehessenek valamit saját sorsuk érdekében, és ennek eléréséhez megfelelő szervezetekbe tömörüljenek. A mentálhigiénés problémák végtelen változatosságúak. Csak hasonlóan változatos mentálhigiénés rendszer lehet képes a megoldásukra.

 

*A szerző pszichiáter, fejvadász, számos sikeres könyv szerzője (Állásvadászat, A válás lélektana, Ki mer gazdag lenni, stb.).

 

 

 

 

Zanzibári hajnal (2005. február)

 

 

Copyright www.telkes.net

dtj :: 1:02